történelem-földrajz szakos középiskolai tanár, múzeumigazgató
(Hajdúböszörmény, 1897. – Hajdúböszörmény, 1981.)
Elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait Hajdúböszörményben végezte. 1916-ban Königgrätzben katonáskodott négy hónapig, hazatérése után tette le az érettségit. 1922-ben szerzett földrajz-történelem szakos tanári diplomát a debreceni Tisza István Tudományegyetemen. Ezt követően az egyetemi internátus felügyelő tanára volt, 1932-ben szerzett doktori címet történelemből. 1928. szept. 1-től 1962 júniusáig tanított a hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban, és 1938-ig nevelőtanár is volt az iskola mellett működő Kálvineumban. Óráit a biztos szaktudás, a tényanyag tisztelete jellemezte, volt tanítványai később is hálásan emlékeztek arra, hogy bölcsészkari, jogtudományi tanulmányaikat mennyire megkönnyítette az ő óráiról hozott biztos alap.
Nagyon jelentős volt tanórán kívüli tevékenysége. 1929-től 1948-ig (a mozgalom betiltásáig) parancsnoka volt a 951. számú Bocskai István Cserkészcsapatnak. Megszervezte a regös cserkészetet, diákjai közül néhányan a Magyar Állami Népi együttesben folytatták tovább hivatásosként a népi kultúra ápolását. Csapatával részt vett az 1933-as gödöllői Jamboree-en. Cserkészei az ő vezetésével, és Sőregi János, debreceni múzeumigazgató irányításával 1938 és 1939 nyarán feltárták a zeleméri középkori templom alapjait. Az ő ötlete nyomán és az ő irányításával rendezték meg 1937-ben a Hajdúhetet, amelyen a hat hajdúváros képzőművészei, iparosai, mezőgazdasági termelői, népművészei adtak egymásnak találkozót. A második világháború után 1948-ban Sztahanov-műhelyt hozott létre a gimnáziumban, amelyben a diákok dísztárgyakat, használati eszközöket készítettek.
1960 és 1964 között a Hajdúsági Múzeum igazgatója. A múzeumban sok jelentős kiállítást rendezett, többek közt a város híres pedagógusairól, több kortárs képzőművésznek nyílt tárlata az igazgatósága idején. Megszervezte, hogy a Nemzeti Galéria néhány képe helyett kapjon a városi múzeum kiállításán.
Nyugdíjazása után főként néprajzzal és helytörténettel foglalkozott. Cikkei jelentek meg a Protestáns Tanügyi Szemlében, az Élet és tudományban, az Orvostörténeti Közleményekben. Főbb művei:
Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el:
görög-latin szakos középiskolai tanár, műfordító
(Nagybánya, 1899. – Debrecen, 1963.)
Az elemi és polgári iskolát szülővárosában végezte, a nyolcosztályos gimnázium négy felső osztályát Kolozsvárott, ott is érettségizett 1917-ben. A debreceni tudományegyetemen szerzett latin-görög szakos diplomát 1925-ben. 1925-től 1938-ig magántanítványokat oktat szülővárosában. 1938-ban házasságot köt Csiha Antal hajdúböszörményi gimnáziumi tanárral, és ettől az időponttól kezdődően Hajdúböszörményben él haláláig. 1950-től magyart és oroszt tanított az egyik helyi általános iskolában.
Szülővárosa, Nagybánya jelentős szerepet játszott a magyar művészettörténetben, az ott működő festőkolónia meghatározta a város kulturális arculatát, a lakosságra egy magas szintű műveltségigény volt jellemző. A szülővárosában végzett polgári után (latin különbözeti vizsgával) Kolozsvárott folytatta gimnáziumi tanulmányait, a De Gerando Antonina által szervezett gimnáziumban. Ott alapozta meg későbbi francia és német nyelvtudását. Középiskolás évei az I. világháború éveire estek, a férfi pedagógusok egy részét elvitték katonának. A tanárhiányt pótlandó az egyetemi oktatók segítettek be óraadóként a gimnáziumi oktatásba. Osztályuknak az ismert klasszikafilológus, Csengery János tanította a latint és a görögöt. Úgy megszerettette vele a két nyelvet, hogy érettségi után ezen a két szakon folytatta tanulmányait, s szerzett tanári diplomát. Mivel román állampolgár volt, Magyarországon nem kapott állást, és Romániában sem taníthatott, mert nem nosztrifikálták a diplomáját. Magántanítást vállalt, olyan diákokat tanított, akik Magyarországon tettek vizsgát.
Doktorátust szerzett a debreceni egyetemen. Dolgozatának címe: Aischylos és Sophocles kardalainak összehasonlító méltatása tartalmi és metrikai szempontból. A téma alapos feldolgozásáról tanúskodik a Summa cum laude minősítés. Az értekezés a költők mély megértését mutatja. A befejezésben írja: „A két tragikus egyénisége s ebből kifolyólag művészete nemcsak korára, hanem a következő századokra is nagy és állandó befolyást gyakorolt. A minden szép iránt lelkesülő görög nép megértette, s számos győzelemmel koszorúzta remekműveiket. A késő utókor pedig féltő kegyelettel őrzi munkáikat, hogy szellemi erejükben megtisztuljon, megerősödjék.”
Az az erkölcsi magatartás, amelyet a görögöktől tanult, szépen kapcsolódott keresztyén hitéhez. A két világháború közti időszakban jelentős munkát végzett a Királyhágón inneni Református Egyházkerületben. Szerkesztőségi tagja és rovatvezetője volt a Református Jövő című újságnak, előadóként több konferencián vett részt, vallásos regényeket fordított németből magyarra (Norden Henrik: A varázsló unokaöccse). Tudjuk, hogy Erdélyben az első világháború végétől kezdve az egyházaknak nagy szerepük van a nemzettudat ápolásában, az egyházi munka és a magyar kultúráért való küzdelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Ennek tudható be, hogy a szomszédos országok magyarjai igazi ökumenikus szellemben támogatták egymás kulturális rendezvényeit. Férjhez menetele után Hajdúböszörményben is bekapcsolódott az egyházi munkába, bibliakört vezetett, előadásokat tartott a Nőszövetségben. Magántanítással is foglalkozott.
1945 után a Bocskai István Gimnázium könyvtárát rendezte, majd az akkori gyakorlatnak megfelelően elvégezte az orosz szakot. Az eddig leírtakból gondolható, hogy szíve mélyén nem rokonszenvezett a szovjet rendszerrel. Ugyanakkor külön tudta választani a népet a vezetőitől, megszerette az orosz nyelvet, a szovjet irodalom értékes alkotásait. Természetesen Tolsztojt, Dosztojevszkijt a háború előtt is ismerte. Megszervezte a diáklevelezést tanítványai részére, akik közül többen orosztanárok lettek. Az ötvenes években magyart is tanított, apróbb színdarabokat írt klubdélutánokra, kultúrműsort szervezett, tanórai és tanórán kívüli munkájába sok játékos elemet vitt be.
Egy volt tanítványa, Dombi Zsuzsa a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének nyugdíjas vezetője így emlékszik rá: „Óriási tudása volt. 12-14 éves, a világról vajmi keveset tudó tanítványait lenyűgözte az a tájékozottság, amivel eligazítani igyekezett őket az irodalom, a nyelvek vagy akár a hétköznapok világában. A világirodalom klasszikusait adta a diákok kezébe, mert tudta, hogy ami igazi érték, az életkortól függetlenül is megérthető és megszerethető. Felhívta tanítványai figyelmét a nyelvtudás fontosságára és arra, hogy csak alapos tudással lehet eligazodni a világban. Nem egy tanítványa az ő biztatására vállalta a gimnáziumi, majd főiskolai, egyetemi megmérettetést, és azoknak, akik a tanári pályán az irodalom és a nyelvek, más népek kultúrájának terjesztését választották, az ő egyénisége mindig példaértékű maradt. Egy nagyon nehéz és torz világban, ideológiáktól függetlenül általános emberi értékek tiszteletére nevelt, mint tudás, tisztesség, becsület. Most azt mondanánk, polgári értékek. A tehetséggondozás fogalma még ismeretlen volt, amikor ő már gyakorolta: figyelemmel kísérte tehetséges tanítványai útját, tanácsaival segítette őket, amíg tudta.”
magyar–francia szakos középiskolai tanár, igazgatóhelyettes
(Hajdúböszörmény, 1939. – Hajdúböszörmény, 2015.)
Értelmiségi családban született dr. Sziklai Ilona görög–latin szakos nyelvtanár és dr. Csiha Antal történelem–földrajz szakos gimnáziumi tanár egyszülött gyermekeként. Az otthonról hozott műveltséget tovább gazdagította nívós folyóiratok és könyvek olvasásával, könyv nélkül idézett versekkel, lenyűgöző irodalmi és bibliai ismerettel. Felesége, Mező Erzsébet matematika–ábrázoló geometria szakos gimnáziumi tanár és igazgató, akivel életszövetséget kötött, erős társként állt mellette, s a Weöres Sándor-i lélek támaszt lelt benne.
A hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban érettségizett, oda tért vissza tanári diplomája megszerzése után. 40 évig tanított és nevelt a gimnázium nappali, levelező és esti tagozatán. Nemzedékek sorát nevelte fel, 8 osztály lehet hálás neki osztályfőnöki munkájáért. Szerény, intelligens, okos tanításával híveket szerzett magának. Képes volt a lényeget kiemelve életműveket 1-2 órában megtanítani, tételeket nyolc mondatban összefoglalni, az ismeret esszenciáját megragadni, és átadni a diákoknak. Ha tanított, ha előadott, mindig az egyszerűségre, átláthatóságra, francia világosságra törekedett. Tisztelte hallgatóságát, a diákokat, s ezt a tiszteletet, szeretetet mindenki megérezte.
Francia nyelvismeretét több hónapos franciaországi kurzusokon bővítette. 1984-ben magyar szakos diplomáját újította meg a magyar komplex tanfolyam elvégzésével. Érettségi vizsgára készített félszáz osztályt magyar nyelv és irodalomból, több tucatot francia nyelvből, sőt éveken át művelt, sokoldalú érettségi elnökként is tevékenykedett a megyében. Igazgatóhelyettesi munkájában a kollegialitás vezérelte, pedagógiai műhely volt a vele való beszélgetés, a tanulmányi kirándulás, a minisztériumi látogatás. Értő gonddal felügyelte az iskolai alapítványok munkáját.
Finom humorával, műveltségével több nemzedék példaképévé vált. Évtizedeken keresztül szerkesztette a Hajdúdiák iskolai újságot, pártfogolta a diákköltőket, felújította és hagyománnyá tette a karácsonyi ünnepkört, a böszörményi betlehemes játékot. Felkarolta a neves pedagógusok emlékének ápolását, életrajzuk megírását, a gimnáziumi, helytörténeti és a megyei pedagógiai arcképcsarnok kiadványainak szerkesztését. Számtalan ünnepi és alkalmi műsor szerkesztése fűződik az ő nevéhez. Megteremtette a rendhagyó magyarórák évtizedes hagyományát, vállalta az író-olvasótalálkozók moderálását, Kertész László életművének ápolását, az érettségi tételének kidolgozását, a helyi alkotók támogatását.
Éveken keresztül tartott színvonalas előadásokat a városi TIT és a könyvtár szervezésében, majd a helyi keresztény értelmiségi körben, a Vasvári Pál Társaságban. Irodalmi, pedagógiai és helytörténeti munkáival és dolgozataival a város kulturális életének tevékeny részese lett. Részt vett Hajdúböszörmény város közéletében: művészeti és szavalóversenyek zsűrijében, az önkormányzat Művelődési és Oktatási Bizottságának külső szakértőjeként. Hittel munkálkodott a református gyülekezet presbitereként, tevékenykedett a páratlan értékű orgona megmentéséért.
Böszörményisége – vallomása szerint – nem a tájszólásban, hanem az itt élő emberek és a táj szeretetében gyökerezett. Humorral, derűvel szemlélte az életet. Képes volt az irónia ezernyi árnyalatát felragyogtatni, s azok közül mindig a legelsőt, a magára vonatkozó öniróniát. Napjaink utolsó úriembere volt, nem tudtunk oly előre köszönni neki, hogy ő hamarabb meg ne emelte volna a kalapját. Alkalmi versekben, köszöntésekben, figyelmességben példaadó magatartást tanúsított. Mindig megtalálta, hogy a bánatban levő embert derűvel bátorítsa, azok mellé álljon, akik esendők és megfáradtak. Polgári, értelmiségi, gazdag és tartalmas életet élő pedagógus, akinek hatóköre mind az iskolán, mind a városon és megyén túl is terjedt.
Mezőné Szabad Erzsébet, egykori gimnáziumi tanítvány, magyar–orosz szakos kolléga emlékei:
„1975-ben beiratkoztam a Bocskai István Gimnáziumba, Csiha Laci bácsi lett a magyartanárom. Lenyűgözött lexikális tudása, műveltsége, a memoriterek ismerete színessé tették az órákat, finom humora még a helyesírási szabályok megjegyzésében is segített. A benne lévő szerénység és humánum révén a diákok azonban nem félelmetes teherként élték meg ezt a tudást, hisz mindig hagyta sikerélményhez jutni tanítványait. Ugyanakkor kimondta azt, amit ki kellett, ha a diák érdeke azt kívánta. Aztán amikor visszakerültem ide tanítani, kollégaként is a tanítványa voltam még hosszú ideig. Ötödévesként a tanítási gyakorlatomat is itt végeztem, s ragaszkodtam hozzá, hogy ő legyen a vezetőtanárom. A rá jellemző szerénységgel el akarta hárítani ezt, hogy menjek máshoz, lássak más mintát. De tudtam, hogy nekem rá van szükségem. Mert ha hibázom, finoman kijavít, de nem rombolja le hiányos önbizalmamat. Amikor jött hozzám órát látogatni, szorongásomat a szokásos szerény megjegyzésével oldotta: megyek tanulni Erzsikéhez, majd hozzátette, hogy 15 évig épül az ember a pályán, aztán szürkül. Akkor ezt nem értettem, ma már tudom, hogy mire gondolt. Természetesen ott és akkor is én tanultam tőle. Különösen emlékezetes számomra a zárótanítás óratervének elkészítése Vörösmarty Előszó című verséhez. Az első érettségi dolgozatok javításakor is hozzá fordultam segítségért, s feleségével, Erzsike nénivel együtt máig használható tanácsokat adtak nekem. Ha panaszkodtam, hogy mennyi feladatom van kezdő tanárként, csendesen megjegyezte: teher alatt nő a pálma. Be kellett látnom, igaza volt. És egész tanári pályámon elkísér az a mondata is, hogy ne azt akarjuk tudni, hogy mit nem tud a gyerek, hanem azt, hogy mit tud. A kétszintű érettségi bevezetésekor a regionális kultúra témaköréhez Kertész Lászlót választottuk. Természetesen Laci bácsihoz fordultunk, elegendő szakirodalom hiányában. Szó nélkül teljesítette a kérésünket, megírta az életrajzot és verselemzéseket, azóta is használjuk a tanítás során. Többször járt nálam osztályfőnöki órán, legutolsó alkalommal a tavaly érettségizett osztályomban 2012-ben tartott Böszörmény utcaneveiről élvezetes előadást. A fenti példák mind azt igazolják, hogy nagyon művelt, szaktárgyát magas szinten ismerő tanár volt Laci bácsi, de ami legalább ennyire fontos: mindig minden helyzetben önzetlen, segítőkész és szerény ember volt, aki sohasem tolakodott, de mindig ott volt, amikor szükség volt rá. Több generáción keresztül sok magyartanár került ki a keze alól, jelenleg a gimnázium magyartanárai közül hárman az ő tanítványai vagyunk.”
Balla Sándor tanítvány, kolléga és barát emlékezése:
„Nem életrajzot akarok írni, csak megemlékezést egy igaz emberről, egy nagybetűs Tanárról, aki volt tanárom, kollégám, barátom. Igaz, református hitben élő személyiség volt. Tisztelte, és ha kellett, segítette embertársait. Nem csak az iskolában! Hányan fordultak hozzá tanácsért, amelyet ő sohasem tagadott meg. Ez az önfeláldozás családi indíttatású is volt. Tudás, segítőkészség, hit. Udvariasságáról legendák szólnak. Köszönésben nem lehetett megelőzni. Egyszer azt mondtam neki, hogy ő olyan, hogyha színházban előbb ül egy sorral, a háta mögött levőktől bocsánatot kér, hogy hátat fordít nekik. Mosolygott… Ha valami nem jutott eszembe (főleg irodalomból), telefonon felhívtam, és ő azonnal válaszolt, ő volt a lexikonom. Ő írta könyveim előszavát, ő volt a lektorom, vagyis barátom. Feleségével, Erzsikével csodálatos harmóniában éltek. Az emberszeretet mellett az állatszeretet is jellemezte őket. Mondtam is nekik, hogy szívesen lennék náluk kutya… Az öt talentumos szolga, aki megőrizte és szétosztotta talentumait. Mert a tudás és a szeretet szétosztva sokszorozódik! Emléke, szelleme velünk marad.”
Részletek dr. Lévai Antal tanítvány, barát búcsúbeszédéből:
„Magyar–francia szakos tanár volt, de mindig igyekezett túllátni az iskola falain és megismerkedni a kortárs irodalmi, képzőművészeti és társadalomfilozófiai áramlatokkal. Egész életében a jó, a szép, az igaz, az igazságosság és a szentség megvalósítására törekedett. Tudta, hogy mit kell magas vagy végső értéknek tartani. Engem ő tanított meg arra, hogy a szellemi és érzelmi teljesítmények a tiszta öröm formái. Inspirált és támogatott. Az elmúlt 35 évben minden fontosabb írásomat megmutattam neki, először a verseimet és novelláimat, aztán az újságcikkeimet, később a tanulmányaimat. Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember ezen a bolygón, akinek megvan az egykori gimnáziumi diáklap, a Hajdúdiák 1982 és 1985 között kiadott minden lapszáma. A borítójukon ez áll: »Szerkesztők: Csiha László tanár, Lévai Antal tanuló«. Bár Hajdúböszörményben érezte igazán itthon magát, de feleségével, Erzsike nénivel sokat utaztak. Nagyon szép közös kirándulásokat tettek Erdélybe, Szlovákia magyarok lakta területeire, Horvátországba és Franciaországba. Közvetlenségüket és szeretetüket utazásaik során az idegenek is szeretettel viszonozták. Laci bácsi szaktárgyainak tanítása mellett tevékenyen részt vett városunk kulturális és közéletében. Számos előadást, könyvbemutatót, kiállítás-megnyitót tartott, utóbb városi költészeti versenyeket szervezett. Felsorolni sem tudom, hogy hány szervezet, társaság vagy kör munkájában vett részt. Élete végéig azon dolgozott, hogy a Hajdúböszörményben élők, illetve a helyi közösségek aktív kulturális életet éljenek. Az egyik alapítója és aktív tagja volt a Kertész László Hajdúsági Irodalmi Körnek. Irodalmi előadásaival, Kertész Lászlóról szóló megemlékezéseivel rendszeresen segítette az egyesület munkáját. A tagok tisztelettel csodálták közvetlenségét, felkészültségét. Ő pedig annak örült, hogy Böszörményben újra erőre kapott az irodalom, és kiváltképp annak, hogy 2012 óta városunkban nemzetközi írótábor is működik. Szellemes, humoros ember volt, megfelelő mennyiségű öniróniával megáldva. Köztudott volt, hogy óráin az összes verset fejből szavalta. A mi osztályunknak azonban egyszer elmesélte, hogy valamilyen szabályzat a tanárok számára akkoriban, a 80-as években tiltotta, hogy a verset könyv nélkül adják elő. Ezért ő az előírásoknak megfelelően mindig a kezében tartotta az adott verseskötetet, bár ügyet sem vetett rá. Így is történt az egyik irodalomóráján, a 18-as teremben szokása szerint lassan sétálva, a kötetet a kezében tartva, egészen a szájáig felhúzva adta elő a költeményt. Egy ponton az ablakhoz ért, amikor szavalás közben, két hexameter közé beékelve kiköszönt az emeleti ablakból egy, a Dorogi utcán haladó ismerősének, hogy »Kezicsókolom!«. Az egész osztály felnevetett, ő azonban először nem értette, hogy mi min kacarászunk. Majd, amikor elmagyaráztuk, hogy mi történt, hogy ő a verslábat megtoldotta egy »kezicsókolommal«, ő is tiszta szívből velünk nevetett. Laci bácsi és Erzsike néni ketten voltak egy. Kölcsönös tiszteletben és nagy szeretetben éltek. Nem pusztán férj és feleség voltak, hanem szellemi társak is. Az én szememben ők Hajdúböszörmény egyik legnagyobb hatású pedagógus házaspárja. Kettejüket együtt szemlélve lehet igazán megérteni, hogy ki volt Csiha László.”
A Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület vezetőségi tagjaként több mint tíz évig a szerkesztőbizottság munkájában is közreműködött, több arcképvázlatot írt egykori kollégáiról. Idézet Ungvári János, a Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület alapító elnökével folytatott baráti levelezésből:
„Mindenekelőtt segítőkészségedet emelem ki. Bármilyen gondom volt, azonnal kész voltál segíteni. Nagy feladatra vállalkoztunk, s ez egyedül nem megy. Kell egy csapat, amelynek tagjai önzetlenül is a legjobb tudásuk szerint dolgoznak. Mai világunkban ez ritkaság. A te személyiséged egyesületünk rangját emelte, és tevékenységünk színvonalához tevékenységed garancia volt.”
Teljességben osztom azt a véleményét – mondja Ungvári János –, amelyet hozzám írt egyik levelében a pedagógusok megbecsüléséről fogalmazott:
„A magyar kultúrtörténet folyamán a tanítók és tanárok soha nem kapták meg azt az erkölcsi és anyagi elismerést, amelyet megérdemeltek volna (…) pedig végignézve a kötetek szócikkeit, az ott megjelent írásos portrékból egy lelkiismeretes, magas erkölcsű társadalmi réteg képe rajzolódik ki, s hazánk nagy tévedése, hogy ezt a hivatáscsoportot nem méltányolta eléggé.”
Tapasztalatait szívesen közreadta pályázati dokumentumok, publikációk formájában. Díjazott pedagógiai pályázatai:
Publikációi, tanulmányai:
A Böszörményi Szemle, a Hajdúsági Tükör folyóiratok és a Pedagógusok arcképcsarnoka sorozat szerkesztőbizottsági tagja volt haláláig.
Számos kitüntetést és elismerést kapott társadalmi munkáért, véradásért, szocialista kultúráért, diákközösség segítéséért. Kitüntetései:
Amilyen szerényen élt, oly szerényen, szolidan távozott. Díszsírhelyénél százak búcsúztak tőle, kifejezve a hálát, hogy tanítványai, kartársai és kortársai lehettünk.
gimnáziumi igazgató, matematika-ábrázoló geometria szakos középiskolai tanár
(Hajdúböszörmény, 1936. – Hajdúböszörmény, 2018.)
Erzsike néni 1936. november 8-án született Hajdúböszörményben. A szülői házban a munka szeretetét és becsületét, a nehéz időkben való helytállást tanulta meg. 1955-ben érettségizett a Bocskai István Gimnáziumban, majd középiskolai tanári oklevele megszerzése után ugyanide tért vissza tanítani. A tanári munkát mindig a legjobb tudása szerint végezte, bár – saját megfogalmazása szerint – „nehéz” tárgyat tanított. Tanítványait igen hatásosan motiválta, döntő többségüket felvették főiskolára vagy egyetemre. Pedagógiai eszközeinek változatosságát, módszertani felkészültségét és biztonságát azonban nemcsak a tehetségesebb, hanem az átlagos, vagy annál gyengébb tanulókkal végzett munkájának sikerei is igazolták.
Csiha Lászlóné negyven éven át tanított, húsz éven át volt osztályfőnök. 1979. augusztus 1-jétől lett igazgatóhelyettes, olyan időszakban, amikor a gimnázium épületének felújítása kezdődött. Ez komoly szervezési feladatot jelentett, hiszen a tanulócsoportokat különböző épületekben kellett elhelyezni. Az igazgató általános helyetteseként munkáját a következetesség, a pontosság és az igényesség jellemezte. 1984-től megbízott igazgatója, majd 1985-től öt éven át kinevezett igazgatója volt az intézménynek. Ő volt a gimnázium első női vezetője. Magas színvonalú pedagógiai és vezetői munkáját számos kitüntetéssel ismerték el, Hajdúböszörmény Város Önkormányzata 2002-ben Dr. Molnár István-díjjal tüntette ki.
Bár sokan elsősorban a szigorú matematikatanárt, igazgató-helyettest, majd igazgatót látták Erzsike néniben, tanítványainak, különösen a matek faktosoknak hamar megnyílt. Tanóráira nemcsak a fegyelem volt a jellemző, hanem nagy teret nyújtott a kreativitásnak, az önállóságnak, és értékelte a feladatok megoldására tett szellemes javaslatokat. Amikor a 80-as évek elején megérkeztek az első HT-1080Z iskola-számítógépek a gimnáziumba, a BASIC programozási nyelvet délutánonként együtt tanulta az első számtech szakköri tagokkal. Ő maga később azt vallotta, hogy bár reáltantárgyak tanára volt, szakmájában mindig a humanitást kereste. Nem pusztán a matematikai tudás és az analitikus gondolkodásmód átadására törekedett, hanem az erkölcsi érzék kiművelésére is. Erzsike néni érdeklődésének egyik erénye az volt, hogy az messze túlterjedt a szűk szakmai és pedagógiai határokon: az irodalmi, a művészeti és a tudományos élet fő kérdéseiben ugyanúgy jártas volt. Férjével és társával, Csiha Lászlóval esztétikai műveltségüket folyamatosan fejlesztették. Azt tanították, hogy a szellemi és érzelmi teljesítmények a tiszta öröm forrásai.
A Csiha házaspár Hajdúböszörményben érezte igazán itthon magát, de fontosnak tartották, hogy rendszeresen utazzanak és világot lássanak. Szép emlékeket őriztek erdélyi túráikról, Szlovákia magyarok lakta területein tett kirándulásaikról, horvátországi nyaralásaikról és franciaországi útjaikról. Közvetlenségüket és szeretetüket utazásaik során az idegenek is szeretettel viszonozták.
Erzsike néni emlékét a rokonokon túl a tanítványok hosszú sora, valamint a hajdúböszörményi intézmények, közösségek őrzik. Férje mellett nyugszik a Hajdúböszörményi Városi Köztemető központi helyén fenntartott díszsírban.
igazgató-tanító, általános iskolai tanár
(Hajdúböszörmény, 1903. – Debrecen, 1996.)
Elemi iskoláit és a polgári leányiskolát szülővárosában végezte. Tanulmányait a debreceni Református Tanítóképző Intézetben folytatta, 1923-ban kapott diplomát. 1923-1936. helyettes tanító Hajdúböszörményben, 1936-1948. tanítónő, 1948 januárjától igazgatóhelyettes, 1949. augusztus 1-jétől 1964. október 31-ig, nyugdíjba vonulásáig igazgató a Hajdúböszörményi Bethlen utcai iskolában.
1952-ben megszerzi a természetrajz-földrajz szakos általános iskolai tanári diplomát. Nagyon nehéz volt számára az értelmiségivé válás útja. Édesapja MÁV-pályaőrként dolgozott, a család egy kilométerre lakott a város szélétől a vasúti őrházban. Eleinte onnan járt iskolába, később a város külső területén, egy akkor még részben kiépítetlen területen vettek házat. A polgáriban jó tanulmányi eredményei miatt tandíjmentességet élvezett, hogy anyagi helyzeten javítson, már akkor voltak magántanítványai, s később is, az államosításig, különórák adásával javított életkörülményein.
Az I. világháború után, a román megszállás idején került tanítóképzőbe, sokáig akadozott a vonatközlekedés, s gyakran kellett gyalog hazamennie szüleihez élelemért, tiszta ruháért. Diplomája megszerzése után nem kapott végleges állást, a város iskoláiban helyettesítette azokat a tanítókat, akik betegek voltak, esetleg más okból hiányoztak. Volt olyan év, hogy hat iskolában is tanított egymásután. Egyéniségére jellemző volt, hogy soha nem elégítette ki a szűken vett pedagógiai munka, mindig megtalálta a lehetőségét annak, hogy valamit tegyen a tágabb értelemben vett közösség javára.
Mind '45 előtt, mind '45 után távol tartotta magát a politikai pártoktól, igazgatóként is pártonkívüli volt. Azonban megtalálta mindig a társadalom által pártfogolt olyan közéleti tevékenységet, amely lehetőséget adott az értékteremtő hasznos munkára. Ő volt a vezetője a leánycserkészcsapatnak, bekapcsolódott a KIE tevékenységébe is. Később a Hazafias Népfrontban, a Vöröskeresztben, a szakszervezetben dolgozott fárasztó igazgatói munkája mellett.
Beosztott pedagóguskent és igazgatóként is a kartársiasság és a gyermekszeretet jellemezte munkáját. Vallotta, sok régi igazgatóhoz hasonlóan, hogy az iskola jó működésének szükséges, de nem elégséges feltétele bizonyos ügyviteli munkák elvégzése (naplóbeírás stb.), ezért ezen a téren is határozott követelményeket támasztott a tantestülettel szemben. Különösen nagy gondot fordított a pályakezdők segítésére. Rendszeresen látogatta őket, esetleges kudarcaikat megértéssel kezelte. Szükség esetén védte beosztottait a külső támadások ellen. Közülük többen később maguk is igazgatók lettek, és arról vallottak, hogy Margit néni példája, a vezetői gyakorlatára való visszaemlékezés segített nekik felmerülő vezetői problémáik megoldásában. Igen jó kapcsolatot alakított ki a szülőkkel. A szülői munkaközösség sok területen a megszokottnál nagyobb mértékben támogatta munkáját. Emlékezve nehéz gyerekkorára, különösen nagy gondot fordított a hátrányos helyzetű gyerekekkel (bár akkor még nem használták ezt a fogalmat) való foglalkozásra.
A két világháború közti helyettes tanítóságnak, minden nehézsége mellett, megvolt az a haszna, hogy nagyon sok gyereket tanított, a városban mindenki ismerte. Ez az ismertség nemcsak a szülőkkel való kapcsolatát segítette, hanem közéleti tevékenységét is. Húsz évig volt tanácstag, ebből tizenkettőt végrehajtó bizottságban is dolgozott, így része volt a város akkori fejlesztésében. Tanácstagként is megmutatkozott humanizmusa. 46 évig lakott abban a körzetben, amelynek érdekeit a testületben képviselte, és tisztségét valóban szolgálatnak fogta fel. Ő állította ki a bejelentőlapokat azoknak, akiknek az gondot okozott volna, kérvényeket, beadványokat írt, „lobbyzott” az infrastruktúra fejlesztéséért.
Élete utolsó éveit Debrecenben élte le. Ebben az időszakban, míg egészsége engedte, folytatta sokoldalú társadalmi tevékenységét. Különösen otthon érezte magát a Pedagógus Szakszervezet nyugdíjas tagozatában. Részt vett az érdekvédelmi és karitatív munkában, kirándulásokra járt társaival, szórakoztató műsorokat szervezett.
Pályájának emlékezete arra tanít, hogy emberszeretetünket egyaránt próbáljuk megvalósítani hivatásunkban, a közéletben és személyes kapcsolatainkban. Tartalmas tevékenységéért sok elismerést kapott, ezek közül a legjelentősebbek a következők: